A mai napig üldözött, hányatatott sorsú írónő megismertetésére leginkább az általa írt, és a Die Zeit német hetilapban és online kiadásában 2009. július 28-án megjelentetett, "Die Securitate ist noch im Dienst" című, azóta már angol nyelvre is lefordított "Securitate in all but name" című írása alkalmas.
Fordítás
A Securitate még mindig szolgálatban
Húsz évvel Ceausescu kivégzése után a hírhedt titkosszolgálat továbbra is aktív, csak a neve változott meg. A régi aktákat manipulálják, embereket figyelnek és vádolnak meg. Herta Müller romániai születésű német nemzetiségű írónő a Securitate terrorjának áldozataként most első alkalommal írja le személyes tapasztalatait.
Számomra minden romániai utazás egyben időutazás is, mert sohasem tudom, hogy a velem történtek megrendezettek, vagy csak véletlenek sorozata. Ezért is követeltem betekintést minden lehetséges fórumon a rólam szóló titkosított dokumentumokba, de különböző okokra hivatkozva mindig elutasítottak. Közben egyfolytában olyan jeleket tapasztaltam, amelyek arra utaltak, hogy már megint, vagyis még mindig megfigyelés alatt állok.
Az elmúlt év tavaszán tavasszal Bukarestben jártam az NEC (New European College) meghívásából. Az első nap a hotel társalgójába ültem egy újságírónővel és egy fényképésszel, amikor egy izmos testfelépítésű biztonsági őr az engedélyünk felől érdeklődött, majd megpróbálta a fotós kezéből kicsavarni a fényképezőgépét – „Tilos engedély nélkül fotózni az épületet, vagy az itt tartózkodó vendégeket!”- hőzöngött. Következő este vacsorára voltam hivatalos. Ahogy telefonon megbeszéltük, egy barátom hat órára értem jött a hotelba. Amint befordult a szállodához vezető utcára, észrevett egy férfit, aki őt követte. Majd amikor a recepción kérte, hogy telefonáljanak fel nekem, közölték vele, hogy előbb töltsön ki egy látogatói ívet. Ez megijesztette, mert erről még a Ceausescu korszak alatt sem hallott.
Az ismerősömmel ezek után elsétáltunk az étteremig, de közben folyamatosan arra kért, hogy menjünk át az utca másik oldalára, majd vissza. Először nem is gondoltam semmi rosszra, csak másnap, amikor az eseményeket elmeséltük Andrei Plesunak, az NEC igazgatójának. Mélységesen felháborodott a látogatói nyomtatvány kitöltetésén és azon, hogy követtek bennünket. Azonnal elküldte a titkárnőjét a szállodába, hogy mondja le az összes foglalásukat. A hotel igazgatója az esettel kapcsolatban azt hazudta, a recepciósnak ez volt az első napja ott, és ezért hibázott. A titkárnő viszont ismerte a szálloda alkalmazottját és tudta, hogy évek óta ott dolgozik. A szállodaigazgató erre azt elmondta, a tulajdonos korábban a Securitate munkatársa volt, és „sajnos már nem fog megváltozni”. Majd mosolyogva hozzátette, hogy a NEC töröltetheti a foglalást, de minden hasonló kategóriájú szállodában így lesz. A különbség, hogy ott nem tudnánk róla.
Kiköltöztem. Ezek után már nem vettem észre, hogy követnének. A titkosszolgálat vagy visszafogta magát, vagy észrevétlenül, profibban dolgoztak.
Ahhoz, hogy a titkosszolgálat tudta, hogy este hat óra után engem követni kell, le kellett hallgatniuk a szobatelefonomat. Ceausescu titkosszolgálata, a Securitate nem oszlott fel, csak egyszerűen más nevet kapott, ez ma az SRI, amely saját bevallása szerint személyi állományának 40%-át a Securitate-től vette át. A valóságban ez a szám valószínűleg jóval magasabb. A maradék 60% pedig vagy nyugdíjba ment (háromszor magasabb nyugdíjjal, mint mások) vagy a gazdasági élet tevékeny résztvevői lettek. A mai Romániában a diplomáciai állások kivételével egy korábbi ügynök szinte bármilyen pozíciót betölthet.
Aki betekintést követelt az aktáiba, az idegeire ment a barátainak is.
A romániai vezetők a tönkretett életek ellenére is teljes érdektelenséget mutattak a titkosított adatok nyilvánosságra hozatala ügyében, ahogy nem látják szükségesnek a pártvezetés vagy a titkosszolgálati vezetők lecserélését sem. Éppen ez volt az oka annak is, hogy évekig elfeküdtek az akták, a régi-új titkosszolgálatnál, ahelyett, hogy az EU nyomására 1999-ben nagy nehezen létrehozott felügyeleti szerv – a kimondhatatlan nevű CNSAS megkapta volna a Securitate archívumainak aktáit. Ez a régi-új titkosszolgálat kontrollálja az adatokhoz történő hozzáférést. A betekintési kérelmeket a CNSAS továbbítja a szolgálat felé, amelyeket nagy ritkán engedélyeznek, de az esetek túlnyomó részében elutasítanak azzal az indokkal, hogy a kért adatokon még dolgoznak. 2004-ben Bukarestben jártam, hogy az ismételten beadott betekintési kérvényem ügyét előrelendítsem. Meglepődtem, hogy a CNSAS épületében három mini ruhás lány fogadott, mély dekoltázzsal, csillogó neon színű harisnyában, mintha a hivatal valami erotikus központ lenne. A lányok mellett egy géppisztolyos katona állt, mintha egy katonai kaszárnya lenne. A hivatal vezetője letagadta magát, holott előre egyeztetett időpontom volt vele.
Idén tavasszal néhány kutató a „Bánáti Akciócsoport” romániai-német íróival foglalkozó dossziéra bukkant. A Securitate minden kisebbségi csoportra létrehozott egy osztályt. A német kisebbségre a „német nacionalisták és fasiszták”, a magyarokra a „magyar irredenták”, a zsidókra pedig a „zsidó nacionalisták” elnevezéssel. Kizárólag a román szerzők kapták azt a megtiszteltetést, hogy őket a „művészet és kultúra” osztály vonta megfigyelés alá.
Egyszer csak előkerült a rólam szóló dosszié „Cristina” fedőnév alatt, három kötetben 914 oldalon. Állítólag 1983. március 8-án nyitották – ennek ellenére, korábbi évekből származó anyagokat is tartalmazott. A dosszié nyitásának indoka: „A vidéki élet, kifejezetten a falusi környezet szándékosan eltorzított bemutatása”, amely a „Niederungen” című könyvemben megjelent írásokon alapszik. Ezt a besúgók szövegelemzései támasztják alá. Megállapították, hogy „azon német nyelvű írók köréhez” tartozom, amely „ismert az ellenséges írásairól”.
A dosszié az SRI műve, melyet a régi Securitate nevében készített. Tíz éven keresztül rengeteg idejük volt dolgozni rajta, egyszerűen megtisztították a tényleges tartalomtól.
Az a három év, amíg a Tehnometal traktorgyárban dolgoztam tolmácsként, egyszerűen hiányzik a dossziéból. Németországból, Ausztriából vagy Svájcból importált gépek használati utasításait fordítottam. Két éven keresztül négy könyvelővel dolgoztam egy irodában. Ők a munkások fizetését számolták, én pedig a vastag technikai szótárat forgattam. Semmit sem értettem a különböző hidraulikus, vagy nem-hidraulikus présekhez, emelőkhöz, csavarmenetekhez. Ha a szótár egyszerre három, négy vagy akár hét kifejezést is említett, egyszerűen lementem a csarnokba megkérdeztem a gyári munkásokat, akik a gépeik ismeretében némettudás nélkül megmondták melyik a helyes kifejezés. A harmadik évben létrehoztak egy „protokoll irodát”, ahova a vállalatigazgató engem is átköltöztetett az újonnan felvett francia és angol tolmácsok mellé. Az egyik egy egyetemi professzor felesége volt, akiről már az én egyetemi éveim alatt is azt tartották, hogy a Securitatenak dolgozik. A másik a város második legbefolyásosabb titkosszolgálati tisztjének volt a menye. Csak nekik volt kulcsuk az irattárolóhoz. Ha külföldi küldöttség jött tárgyalni, nekem el kellett hagyni az irodát. Ezután hogy megfeleljek az elvárásoknak, átestem két alkalmassági beszélgetésen is, ahol egy Stana nevű titkosszolgálati tiszt akart beszervezni. A második visszautasítás után elköszönésként csak annyit mondott, „még meg fogod bánni, belefojtunk a folyóba”.
Egyik nap, amikor megérkeztem a munkahelyemre, a szótáraimat az irodám elé tették a földre - az asztalomat egy mérnök foglalta el - én pedig be sem mehettem az irodába. Haza se mehettem, mert azonnal kirúgtak volna. Nem volt se asztalom, se székem. Két napig, dacolva mindennel, nyolc órán át a földszint és az emelet közötti lépcsőn ültem, és megpróbáltam fordítani, hogy senki ne mondhassa, nem dolgozom. A munkatársaim némán mentek el mellettem. Jenny barátnőm mérnökként dolgozott a gyárban, vele minden nap együtt mentünk haza. Elmeséltem neki mindent részletesen. Ebédidőben odajött hozzám a lépcsőre, együtt ettünk, miközben a hangszórókból a munkáskórus énekelt az emberek boldogságáról. Olyankor Jenny sírt miattam, én viszont nem, nekem erősnek kellett lennem.
A harmadik napon Jenny íróasztalának egyik sarkán rendezkedtem be, ahol helyet tudott nekem szorítani. A negyedik napon is ott ültem. Nagy iroda volt, elfértünk ketten. A következő reggel az irodája előtt várt rám, és azt mondta, megtiltották neki, hogy beengedjen. „Képzeld, a munkatársaim azt mondják te besúgó vagy.” „Hogy lehet ez?” – kérdeztem. „Tudod milyen időket élünk most.” - mondta. Fogtam a szótárakat, és ismét leültem a lépcsőre. Most én is sírtam. Amikor lementem a gyárba egy kifejezést megkérdezni, a munkások kifütyültek és hangosan szekusnak neveztek. Ez összeesküvés volt. Ki tudja mennyi ügynök volt az irodákban és a gyárban? Felülről azt az utasítást kapták, lehetetlenítsenek el, hogy a végén felmondjak. E zűrös időszak elején halt meg az apám. Nem tudtam összeszedni magamat, meg kellett győződnöm arról, hogy igenis létezek, és elkezdtem leírni a velem történteket, amelyekből később a „Niederungen” című könyvem született.
Hogy ügynökként kezelt a környezetem, mert visszautasítottam a beszervezést, rosszabb volt a beszervezési kísérletnél és a halálos fenyegetésnél. Azok kezdtek el kitaszítani, akiket védeni akartam azzal, hogy nem kémkedek utánuk. Jenny és pár munkatársunk tudta, hogy milyen játszma folyik itt valójában. Akik nem ismertek, azok nem tudták mi folyik körülöttem. Hogyan is magyarázhatnám el nekik, hogy mi folyik itt, hogyan tudnám az ellenkezőjét bebizonyítani? Teljesen lehetetlen helyzet volt, amit a Securitate irányított a háttérből. Pontosan tudták, hogy ez a helyzet sokkal kártékonyabb rám nézve, mint bármilyen fenyegetés. A halálos fenyegetésekhez hozzá lehet szokni, a szorongást is le lehet győzni, de ha a mindennapi életed ilyen nyomasztó légkörben telik, az lassan felemészt. Nem tudom meddig tarthatott ez az állapot, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Valószínűleg csak hetek teltek el. Végül mégiscsak kirúgtak az állásomból.
Ezután jöttek a kihallgatások. A vádak: hogy nem keresek munkát, feketepiacból és prostitúcióból élek, élősködő vagyok. Olyan neveket említettek, amelyeket soha az életben nem hallottam. Kémkedéssel vádoltak a BND részére, csak mert jó viszonyban voltam a Goethe Intézet egyik könyvtárosával és a német nagykövetség egyik tolmácsával. Órákon keresztül záporoztak a kitalált vádak. De nem csak ez súlyosbította a helyzetet. A végén már nem is kellett beidézniük, egyszerűen az utcáról vittek be.
Egy nap épp fodrászhoz indultam, amikor egy rendőr megállított és egy keskeny fém ajtón keresztül egy épület alagsorába vitt. Az asztalnál három civil ruhás férfi ült, akik közül egy alacsony, csontos ember volt a főnök. Elkérte a személyi igazolványomat és azt mondta: „Na, te kurva, megint találkoztunk.” Sohase láttam azelőtt. Azt állította, hogy nyolc arab diákkal volt szexuális kapcsolatom kozmetikumokért és harisnyáért cserébe. Még csak nem is ismertem arab diákokat. Amikor ezt elmondtam, csak annyit válaszolt, „Ha akarjuk, bármikor találunk akár húsz arab tanút is. Majd meglátod milyen szép kis tárgyalás lesz belőle.” Többször ledobta a földre az igazolványomat, nekem le kellett hajolnom, és felvennem. Ezt vagy harminc-negyven alkalommal is megcsinálta, és amikor lassabban vettem fel, egyszerűen belém rúgott. Az ajtó mögül egy nőt hallottam sikítani. Kínozzák, vagy épp erőszakolják, vagy remélem csak egy hangfelvétel - gondoltam. Ezután meg kellett ennem nyolc főtt tojást hagymával és sóval. Valahogy leerőszakoltam a torkomon. Ezután a csontosabbik kinyitotta a vasajtót, és kirúgtak az ajtón. Arccal a bokrok közé estem, ahol még fekve elhánytam magam. Lassan összeszedtem az irataimat és elindultam hazafelé. Az, hogy az utcáról egyszerűen berángattak, rémisztő volt. Senki se tudta volna, hol vagyok, akár el is tűnhettem volna. Ahogy korábban már megfenyegettek, akár a folyóból is kihúzhatták volna a holttestemet, majd megállapították volna az öngyilkosság tényét.
A dossziékban viszont egyszer sem említik meg a kihallgatásokat, a beidézéseket, sem pedig az utcáról történt berángatásokat.
A dossziéban egy 1986. november 30-i bejegyzés az alábbiakat tartalmazza: „Cristina minden Bukarestbe vagy más helyre történő utazásait időben jelezni kell az I/A Igazgatóság (belbiztonság) és a III/A Igazgatóság (kémelhárítás) felé, hogy az állandó ellenőrzés végrehajtható legyen.” Más szóval, nem utazhattam sehova anélkül, hogy ne követtek volna. Így hajtották végre a „nyugat-német ismeretségi körömmel kapcsolatos kötelező biztonsági intézkedéseket”.
A megfigyelés mértéke a szándékaiktól függött. Néha észre se vettem, néha csak gyanúsnak tűnt a környezetem, olykor meg kifejezetten erőszakosan tették. Amikor a könyvem megjelenése már közel volt, a nyugat-berlini Rotbuch Kiadó egyik munkatársával találkozót beszéltem meg a figyelem elterelése miatt a Kárpátokban, Poljana Brassóban. Külön utaztunk oda, mint a téli sportok szerelmesei. Férjem - Richard Wagner - a kézirattal Bukarestbe ment, én pedig egy éjszakai vonattal követtem. A temesvári állomáson két férfi várt rám, hogy elvigyenek. Mondtam nekik, hogy nem megyek sehova, csak ha letartóztatási parancsuk van ellenem. Elvették a jegyemet és az igazolványomat, és mielőtt eltűntek volna azt mondták, el ne merjem hagyni a helyszínt, amíg vissza nem jönnek. Amikor a vonatom beérkezett, még nem jöttek vissza, én pedig kimentem a peronra. Ez a nagy áramtakarékossági időszakban történt éppen, és a vonat hálókocsija a peron végén várakozott a sötétben. Csak indulás előtt nem sokkal szállhattak fel az utasok, így az ajtó még mindig zárva volt. A két férfi is ott volt, fel alá sétált. Amikor észrevettek odajöttek, és háromszor durván a földre löktek. Piszkosan és összezavarodva álltam fel, mintha semmi sem történt volna. A bámészkodó tömeg is úgy tett mintha semmi se történt volna. Végül kinyílt a hálókocsi ajtaja és a tömegbe vegyülve én is felszálltam. A két férfi is felszállt. Bementem a hálófülkébe, csak félig levetkőzve magamra vettem a pizsamámat, hogy feltűnő legyen, ha kirángatnak. Ahogy elindult a vonat, kimentem a mellékhelyiségbe és a mosdó mögé rejtettem az Amnesty International részére írt levelemet. A két férfi a folyosón állt, a kalauzzal beszélgetett. Az alsó ágyat kaptam meg a hálófülkében, talán azért, mert onnan könnyebb kirángatni - gondoltam. Amikor a kalauz bejött a fülkénkbe, magával hozta a jegyemet és az igazolványomat. Megkérdeztem, hogyan kerültek ezek hozzá, mit akart az a két férfi. Erre csak annyit válaszolt: „Milyen férfiak? Van itt pár tucat.”
Egész éjjel le sem hunytam a szemem, azon járt az eszem, hogy mekkora meggondolatlanság volt felszállnom a vonatra. Arra gondoltam, akár ki is dobhatnának valahol útközben a havasokban, aztán szokás szerint beállítanák öngyilkosságnak az esetet. Ahogy hajnalodott, a szorongásom is enyhült, ha meg akartak volna ölni, akkor azt éjjel tették volna - gondoltam magamban. Még mielőtt az első utas felébredt volna, kimentem és visszavettem az elrejtett levelemet. Aztán felöltöztem, és az ágy szélén ülve vártam, hogy a vonat beérkezzen Bukarestbe. Úgy szálltam le a vonatról, mintha semmi se történt volna. A dossziém erről az incidensről sem tartalmaz semmilyen információt.
A megfigyelések kihatottak ismerőseimre is. Egyikükre a könyvem egyik felolvasóestjén figyeltek fel, amit a bukaresti Goethe Intézetben tartottam. Megállapították az adatait, dossziét nyitottak rá, és onnantól kezdve ő is megfigyelés alatt állt. Ezt az ő dossziéjából tudtuk meg, míg az enyémben erre vonatkozóan semmi említés nem volt.
Ha nem volt otthon senki, a titkosszolgálat a lakásomban is úgy járt és kelt, ahogy és amikor akart. Gyakran hagytak ott jeleket, cigarettacsikket, falról levettek képeket, és az ágyra dobták, székeket mozdítottak el. A legborzongatóbb eset heteken át tartott. Az egyik ilyen alkalommal a földön lévő rókabőrt vágták darabokra. Minden héten csak egy darabot vágtak le belőle. Először a farkát, majd a lábait, végül a fejét. Nem lehetett észrevenni a vágásokat, csak takarítás közben tűnt fel, hogy a farka a hasán fekszik. Először a véletlenre gyanakodtam. Hetekkel később, amikor a hátsó lábát vágták le, elkezdtem borzongani. Ezután szokásommá vált, hogy ha hazamentem, először a rókabőrt néztem meg. Tudatosult bennem, hogy bármi megtörténhet, a lakásom már nem volt biztonságos, ott nem lehetett magánéletem. Minden étkezéskor azon gondolkoztam, vajon megmérgeznek-e. A dossziéban természetesen erről a pszichoterrorról sem esik említés.
1986 nyarán Anna Jonas írónő látogatott meg minket Temesváron. Egy 1985 novemberében a Romániai Irószövetséghez írt levelében – amely csatolva volt a dossziémban – több más szerzővel egyetemben tiltakozott az ellen, hogy megtiltották számomra a Könyvvásárra, az Evangélikus Napokra, és a kiadómhoz történő kiutazást. Látogatását részletesen dokumentálták a dossziémban. Benne található ezzel kapcsolatban egy telex (1986. augusztus 18-i keltezéssel) is, amit a határőrségnek címeztek, hogy kutassák át részletesen a csomagjait és jelentsék, amit találtak. Ezzel ellentétben a Die Zeit munkatársa, Rolf Michaelis látogatásáról semmilyen információ nem található. A „Niederungen” című könyvem megjelenése után riportot szeretett volna készíteni velem, érkezését táviratban jelezte nekem, bízva abban, hogy így otthon talál. A táviratot elfogta a titkosszolgálat, és erről semmit se tudva vidékre utaztunk látogatóba a férjem szüleihez. Hiába csengetett az ötödik emeleti lakásunknál. A második napon három férfi várta, az előtérben és a szeméttárolóban brutálisan összeverték. Mindkét lábán eltörték a lábujjait. Az ötödiken laktunk, a lift nem működött, mert nem volt áram. Otthagyták, és négykézláb kellett a sötét lépcsőházban lemásznia az utcára. Maga a távirat hiányzik a dossziéból, de van benne számos másik nyugatról érkezett levél. A dokumentumok tanúsága szerint ez az eset meg sem történt. A távirat hiánya is azt jelzi, hogy a titkosszolgálat megsemmisítette tevékenységének bizonyítékait, így egyik tagjuk sem tehető felelőssé a történtekért. Ez a tény is azt mutatja, hogy a Ceausescu utáni titkosszolgálat egy tettes nélküli absztrakt szörnyeteg.
Rolf Michaelis a mi védelmünk érdekében ezekről a támadásokról nem írt addig, amíg el nem hagytuk Romániát. A dossziékból ma már tudom, hogy ez hiba volt, mert minket nem a hallgatás, hanem a nyilvánosság védett volna meg Nyugaton. Azt is megtudtam, hogy ellenem – a német hírszerzés részére történő kémkedés vádjával egy koncepciós pert készítettek elő. Csak a könyveim sikerének és a német irodalmi díjamnak köszönhetem, hogy tervüket nem valósították meg, és nem tartóztattak le.
Látogatása előtt Rolf nem tudott hívni minket, mivel nem volt telefonunk. Romániában ugyanis éveket kellett várni egy vonalra. Nekünk mégis kérés nélkül felajánlották. Elutasítottuk, mert tudtuk, hogy a telefon a legkézenfekvőbb módszer a lehallgatásunkra. Ha olyan ismerőseimet látogattam meg, akiknél volt telefon, akkor azt azonnal a hűtőbe tettük, és a beszéd elnyomására zenét hallgattunk. Mint kiderült, a telefon elutasítása fölösleges volt, mert a lakásunk be volt poloskázva. A férjem dossziéja tartalmazza a lehallgatási jegyzőkönyveket.
Richard Wagner aktájában található egy feljegyzés 1985. február 20-i keltezéssel, amelyben azt írták, hogy mikor nem voltunk otthon. Az is szerepel benne hogy „a lakásba speciális eszközök is beépítésre kerültek, melyeken keresztül az operatív érdeklődésnek megfelelő információkhoz jutunk.” Férjem aktájában van a poloska beépítésének terve is. Ebből kiderül, hogy lyukakat fúrtak a padlónkba az alattunk lévő lakás mennyezetéből. Mindkét szobában a szekrények mögött voltak elrejtve a lehallgató készülékek.
A lehallgatási jegyzőkönyvek gyakran üres sorokkal vannak tele, mert a háttérzene zavarta a lehallgatást. Azért hagytuk a zenét folyamatosan szólni a háttérben, mert azt gondoltuk, hogy a Securitate ránk irányított mikrofonokkal dolgozik. Fel sem tételeztük, hogy éjjel-nappal lehallgatnak minket. Igaz, a kihallgatások során olyan dolgokkal is szembesítettek, amelyekről másképpen nem tudhattak volna. De az akkori iszonyúan szegény és elmaradott Romániában nem is gondoltuk, hogy a Securitate megengedhet magának modern lehallgató készülékeket. Pontosabban inkább azt gondoltuk, ugyan a rendszer ellenségeinek számítunk, de nem éri meg miattunk ekkora költségeket vállalni. Félelemben élve is olyan naivak maradtunk, hogy fogalmunk sem volt a megfigyelésünk mértékéről.
A tízemeletes lakóházunkban a Securitate leellenőrizte mindenki lakhelyét, munkahelyét, politikai megbízhatóságát, és dossziét vezetett róluk – feltételezhetően azért, hogy beszervezzen közülük valakit. Akik pedig később kerültek a titkosszolgálat látókörébe, egyszerűen „ismeretlennek” bélyegezték.
A lehallgatási jegyzőkönyvek naponta készültek. Főleg tartalmi összefoglalók voltak, de a lényegesnek tartott beszélgetéseket szó szerint idézték. Az ismeretlen látogatókat kérdőjellel jelölték, és megjegyzésként a személyazonosságuk megállapítását kérték. Ezek a lehallgatási jegyzőkönyvek is hiányosak.
Egyik legközelebbi barátunk Roland Kirsch volt, aki csak egy sarokra lakott tőlünk és majdnem naponta meglátogatott. Egy vágóhídon dolgozott mérnökként, mellette fényképezett és kis novellákat írt. Regénye - halála után - 1996-ban jelent meg Németországban „Traum der Mondkatze” címmel, ugyanis 1989 májusában felakasztva találták meg a lakásában. A szomszédok azt mondták, hogy hangokat hallottak a lakásából kiszűrődni a halála éjszakáján. Én sem hiszek az öngyilkosságában. Romániában egy haláleset után a papírmunka nagyon hosszadalmas, és egy öngyilkosság esetében még boncolni is szoktak. Roland esetében az volt a furcsa, hogy a szülei nagyon gyorsan megkapták a szükséges papírokat, és a temetés is boncolás nélkül, nagyon hamar lezajlott. A dossziémban lévő lehallgatási jegyzőkönyvek gyűjteményében egyszer sem említik Rolandot, személye egyszerűen törölve lett, mintha sosem létezett volna.
Dossziém egy fájdalmas titokra viszont fényt derített. A gyárban történtek után ő volt az egyik legközelebbi barátnőm. Még azt követően is naponta láttuk egymást, hogy kirúgtak. Egy évvel Románia elhagyását követően Jenny eljött hozzám Berlinbe, látogatóba. Mikor megláttam az útlevelét a konyhánkban, benne a francia és görög vízumokat, nyíltan feltettem neki a kérdést: „Ezeket nem kapod csak úgy meg, mit tettél azért, hogy ezeket megkapjad?” A válasza az volt: „A titkosszolgálat küldött, és én már nagyon látni szerettelek volna.” Jenny rákos volt, már régen meghalt. Azt mondta az volt a feladata, hogy körülnézzen a lakásunkban megfigyelje a napi szokásainkat, mikor kelünk, fekszünk, mit és hol vásárolunk. Megígérte, csak arról számol be, amiben megegyezünk, hogy elmondhatja.
Velünk élt akkor, úgy tervezte, hogy egy hónapig maradna Berlinben, de minden nappal nőtt a bizalmatlanságom. Pár nap múlva átkutattam a csomagjait és megtaláltam a Román konzulátus telefonszámát és egy másolatot a lakáskulcsunkról. Ezután már abban a hitben éltem, mindig is utánam kémkedett, a barátságunk csak álca volt. A dossziéból tudom, hazatérését követően SANDA néven jelentett szokásainkról, lakásunkról.
A zaklatások rágalmazással bővülnek
Egy 1984 decemberi lehallgatási jegyzőkönyvben Jenny neve mellett szerepel egy széljegyzet, ami szerint további feldolgozás céljából azonosítani kell, ki ő, mert láthatóan igen bizalmas a kapcsolatunk. Ez a barátság, ami olyan sokat jelentett nekem, a berlini látogatásával ment tönkre. A halálosan beteg Jennyt vették rá az árulásra kemoterápiai kezelése után. A lemásolt kulcs bizonyította, hogy Jenny végrehajtotta a megbízását. Megkértem, hogy azonnal hagyja el a lakásunkat. El kellett fordulnom a legközelebbi barátomtól, hogy megvédjem magamat és a férjemet. A szeretet és az árulás keveredése felfoghatatlan volt számomra. Sokszor gondoltam a látogatására, újra és újra lejátszva a fejemben az eseményeket. Gyászoltam a barátságunkat, és hitetlenül álltam a tény előtt, hogy az emigrálásom után Jennynek kapcsolata volt a Securitate egy tisztjével. Ma már boldog vagyok, mert tudom, hogy barátságunk természetesen, és nem a titkosszolgálat utasítására indult. Jenny nem kémkedett utánam az emigrálásomig. Ez egy kis jót is hoz a sok rossz közé, mert tudom, hogy a barátságunk igazi volt, ami valamennyire boldoggá tesz.
A könyvem németországi megjelenése után érkeztek az első meghívások, de nem utazhattam sehova. Aztán amikor ezek a meghívások különböző díjátadó ünnepségekre szóltak, a Securitate megváltoztatta stratégiáját. Nem volt munkám, ezért nagy meglepetésemre 1984-ben felajánlottak egy tanári állást, és rögtön az első munkanapomon kaptam az igazgatómtól egy ajánlást, ami az utazásaim feltétele volt. 1984 októberében végre utazhattam és személyesen vehettem át az irodalmi díjat. A hirtelen engedékenység mögött aljas módon egészen más húzódott meg. Ahelyett, hogy a kollégáim disszidensként kezeltek volna az iskolában, a rezsimből hasznot húzó ember lettem és a Nyugat felé kémkedéssel próbáltak meggyanúsítani. A titkosszolgálat keményen dolgozott az ügyön. Számos külföldi utam után elkezdték elhinteni azt a hamis információt, hogy Nyugatra kémkedő ügynök vagyok. Az 1985. július elsején keltezett intézkedési tervben elégedetten állapítják meg: „Gyakori külföldi utazásai hatására a Temesvári Német Állami Színház színészei között elkezdett keringeni az a szóbeszéd, hogy Cristina a román Securitate ügynöke lehet. Alexander Montleart nyugat-német rendező, aki néha Temesvárott is rendezett, elmondta a gyanúsítást a Goethe Intézetben Martina Olczyknak, és több német nagykövetségi alkalmazottnak is.”
1987-es emigrálásom után a kompromittálásomra és elszigetelésemre tett intézkedések fokozódtak. Egy 1989 márciusi feljegyzés szerint „a kompromittáló akciók során együttműködünk a D-szolgálattal (dezinformációs részleg), melynek során külföldön néhány cikket jelentetünk meg, vagy néhány memorandumot küldünk – mintha az a német emigránsok köreiből származna – németországi befolyásos körök, személyiségek részére. A feladattal megbízott ügynökök egyike a „Sorin” fedőnevű személy, aki a végrehajtáshoz szükséges újságírói és irodalmi vénával rendelkezik.” 1989 július 3-án az I/A részleg jelentést küldött a bukaresti Securitate központba. Damian Ureche romániai író az ő utasításuk alapján levelet írt, amelyben a férjemet és engem kémeknek titulált. A központtól a levél engedélyezését kérték. Egy Németországban turnézó néptánc együttes egyik tagjának kellett volna németországi útja során eljuttatnia a levelet a Szabad Európa Rádiónak és az ARD-nek.
A legfontosabb „partnerük” Németországban a Bánáti Svábok Egyesülete volt. Egy 1985-ös jelentésben a Securitate elégedetten állapítja meg: ”az egyesület vezetése Németországban negatív kritikát fogalmazott meg a könyvről (Niederungen) éppen úgy, mint a németországi román nagykövetség munkatársai is.” Ez eléggé komoly volt. Könyvem megjelenése óta az egyesület rágalmazási hadjáratot folytatott ellenem a rendszeresen megjelenő Bánáti Post című lapjukban. „Szar szöveg, ocsmány írás, saját fészkébe rondító” vagy egyszerűen „a párt kurvája” jelzőkkel illettek engem és a munkámat irodalomkritikájukban. Az ő szemükben is ügynök lettem, sőt, szerintük a könyvemet is a Securitate megbízásából írtam. Amíg én a gyár kemény lépcsőjén ültem, ők már nyilvánvalóan együttműködtek a Ceausescu rezsim nagykövetségével. Én ezzel ellenben sose mertem betenni a lábam arra a követségre, mert féltem, nem jönnék ki élve.
Ebből a szemszögből nézve nyilvánvalóvá válhat, hogy az egyesület miért nem írt soha egy sornyi kritikát sem a romániai rezsimről. A rezsimmel szövetkezve az egyesület kiárusította a romániai németeket, a fejpénz - Románia minden Németországba áttelepült romániai német után 12.000 DM-t kapott a Szövetségi Államtól – nem zavarta őket. Mint ahogy az sem, hogy ez az embercsempészet végül is devizaforrása lett a romániai diktatúrának. A romániai rezsimmel folytatott tevékenységük mellett osztották a gyűlöletet irányomban, és együtt működtek a lejáratásomban. Első számú közellenséggé váltam, állandó célpontja lettem szinte minden megnyilvánulásuknak. Aki engem megrágalmazott, az hazaszeretetéről tett tanúbizonyságot. Az egyesület tehát hagyományőrző szerepét kiegészítette a gyalázásommal. A besúgó kifejezés egyet jelentett a nevemmel. Dossziémban ez is olvasható: „Írásai - amelyek a Bánáti Svábokra rossz fényt vetettek - Románián kívüli körökben „izolálták és blamálták.” Továbbá: „Ezekben az akciókban szervezetünk is részt vett, felhasználva azon lehetőségeket, amelyekkel külföldön rendelkezünk.” Az aktámból ismét: „kompromittáló anyagokat kell küldeni Horst Fasselnek is az Intézet címére, azzal a kéréssel, hogy terjessze.” Az Intézet alatt a Tübingeni Duna-menti Svábok Intézetét értették, amelynek akkor Fassel volt a vezetője. Ő a nyolcvanas években a „Banater Post” szerkesztője volt.
Jelentéseikben a román titkosszolgálat tagjai az egyesület szerepét felnagyították, túlzott jelentőséget tulajdonítva neki. A nagy földrajzi távolság ellenére ügynök és tartótisztje között tapasztalható függőségi viszonyban voltak. A háttérben ugyanaz az engedelmességi kényszer, és a leleplezéstől való félelem húzódott meg.
Az egyik legaktívabb ügynökük „Sorin” fedőnéven szerepelt, aki 1983-ban jelent meg a temesvári írói körökben. Egy ismerősöm már elhunyt apjának dossziéjában 38 jelentést számolt meg. Irataim között mintegy harminc rólam jelentő ügynök van, „Sorin” volt közöttük a legaktívabb. 1982-ben „Sorin” azt a feladatot kapta, hogy minden tervemet fürkéssze ki, és térképezze fel romániai, valamint külföldi kapcsolati körömet. Egyszer a bukaresti „Neuer Weg” újság kultúra rovatának vezetője Walther Konshitzkyvel együtt meglátogatott minket Temesváron. A lehallgatási jegyzőkönyv elemzésekor Padurariu hadnagy – aki engem rendszeresen kihallgatott – széljegyzetként odaírta, hogy a látogató azonosítója „Sorin”.
A diktatúra alatt „Sorin” rendszeresen utazott Németországba, és mint a többi hasonló ügynök, még Ceausescu bukása előtt emigrált. 1992 és 1998 között a Bánáti Egyesületnek Kulturális tanácsadója lett, majd miután az egyesület Müncheni központját felszámolták, önkéntesként folytatta ezt a tevékenységét.
Az egyesület soha nem tisztította meg sorait az ügynököktől.
Az 1950-es megalakulása óta elismertségét a fúvós zene, nemzetiségi fesztiválok, a díszes parasztházak és a faragott fakapuk hagyományának ápolásával szerezte. A hitleri és a ceausescu-diktatúrában játszott szerepét agyonhallgatják. Az egyesületet ugyanis a bánáti népcsoport egykori nemzeti-szocialista vezetői alapították.
Az egyesület ma azzal az indokkal utasít el bármilyen vizsgálatot arra vonatkozóan, kinek milyen kötődése volt a Securitate szervezetéhez, hogy már elévült. Ez elfogadhatatlan a Németországban betöltött politikai szerepe, súlya miatt. Annak ellenére, hogy a bánáti emigránsok alig 10%-a csatlakozott valamilyen formában a szervezethez, mégis igen jelentős véleményformáló tényező rádió-, TV-felügyelőtestületeknél, és kulturális körökben. Az emigrációmat követően egyes rádiós újságírók arról számoltak be, hogy a szerepeltetésem miatt nehézségeik támadtak, mert az egyesület tiltakozott személyem ellen. Mindezek mellett a kivándorlásokat is megpróbálták megnehezíteni. Emmerich Reichrath irodalomkritikus kitelepülését is megpróbálták megakadályozni, mert nem tetszettek nekik írásai. Kitelepülésem előtt én is kaptam leveleket Németországban élő honfitársaimtól, amelyekben azt írták: „nem látjuk szívesen Németországban.”. A bevándorlási hivatal ideiglenes szállásán Nürnbergben az egyesület irodája közvetlenül a BND irodája mellett volt. Az egyesület bélyegzőlenyomata a bevándorlási engedély része volt. Engem így üdvözöltek: „A német levegő nem lesz Önnek jó.” Erősen meg voltam fázva egy éjszakai utazás miatt, mert egy traktor utánfutóján ültem egészen a határig. Február volt. A következő ajtónál a BND-nél még durvábban bántak velem. Ma már tudom miért. A Securitate áskálódása beérett: „Volt valami ügye az ottani titkosszolgálattal?”. Válaszom: „Nekik volt ügyük velem. Van különbség.”- nem kápráztatta el a hivatalnokot. „Azt majd én döntöm el, ezért kapom a fizetésem.” – mondta ő. Majd hozzátette: „ha van valami megbízása, most még megmondhatja”. Miközben mindenki más néhány perces benntartózkodás után a lepecsételt engedéllyel a kezében ártalmatlannak nyilvánítva elhagyhatta az irodát, Richard Wagnert és engem külön-külön napokig hallgattak ki. Mialatt édesanyám automatikusan megkapta a honosítási papírjait, nekünk hónapokig azt mondták, alapos vizsgálódásra van szükség. Eléggé groteszk volt. Egyfelől a Német Alkotmányvédő Hivatal óvott a Securitate ellenlépéseitől, figyelmeztetett, hogy ne a földszinten lakjunk, utazásaink során ne fogadjunk el semmiféle ajándékot, cigarettás dobozt ne hagyjunk elő az asztalon, idegenekkel ne menjünk be soha egy lakásba se, vegyek egy riasztópisztolyt stb. Másfelől az ügynökgyanú akadályozta a letelepedésemet.
Gyakran kérdezem magamtól, hogy a BND miért kezelt gyanúsítottként, ugyanakkor az egyesületben és az emigránsok között tevékenykedő ügynököket miért nem fülelte le. Valószínű, hogy a BND is hitt az egyesülettől származó információk valóságtartalmában. Ezért is lehetséges, hogy ma is számos volt Securitate ügynök él Németországban. Ha összehasonlítom a bánáti írócsoport tagjainak aktáit, számos fedőnevet használó személy beazonosítható: „Sorin”, „Voicu”, „Gruia”, „Marin”, „Walter”, „Matei” és még sokan mások. Ők mindannyian tanárok, professzorok, közalkalmazottak, újságírók, színészek. Soha senki nem zavarta őket. A berlini fal leomlása utáni Stasi-vita miatt róluk is csak hallgatnak. Nagy valószínűséggel ők már mind német állampolgárok, mégis elérhetetlenek a német hatóságok számára. Ügynöki múltjuk kívül esik a német szervek hatáskörén. A Stasi ügynökökkel ellentétben, ők nem szakadtak el a volt tartótisztjeiktől, hisz azok most is az új román titkosszolgálatban tevékenykednek.
A Bundestag finanszírozta az egyesület munkáját a diktatúra alatt és az azt követő időszakban. Vajon bárki is kezdeményezett nyomozást abban az ügyben, hogy milyen mértékű volt az összefonódás köztük és a romániai diktatúra között?
1989-ben Ceausescu bukása után azt gondoltam, hogy az ellenem intézett támadásoknak vége szakad. De folytatódtak. 1991-ben még fenyegető telefonhívásokat is kaptam a Villa Massimoban, amikor egy ösztöndíjjal voltam Rómában. A Securitate által küldözgetett levelek a jelek szerint saját életüket élték. Amikor 2004-ben a Konrad Adenauer Alapítvány irodalmi díját átvettem, nem csak az alapítvány kapott mocskolódó leveleket, hanem a Bundestag házelnöki hivatala és a baden-würtenberg-i szövetségi állami vezetői, Erwin Teufel főbíró, Brigit Lermen és Joachim Gauck is, akik a díjátadó ünnepségen mondtak beszédet. Ismételten román ügynökként, a romániai kommunista párt tagjaként és árulóként állítottak be. Bernhard Vogel alapítványi elnöknek éjfél előtt negyed órával, Birgitnek éjfélkor és Joachimnak éjfél után negyed órával szólalt meg több napig is a telefonja, és mocskolódó, fenyegető üzeneteket kaptak. A telefonhívások idején a háttérben a náci himnuszt lehetett hallani. A zaklatások addig folytatódtak, amíg a rendőrség meg nem találta a hívót.
A rágalomhadjárathoz kitalált személy önállósodott.
A dossziém alapján én két különböző egyén vagyok. Az egyik, akit Cristinának hívnak és a román állam ellensége, aki ellen harcolni kell. Hogy ezt a Cristinát kompromitálják a dezinformációs D-részleg hamisító műhelyének segítségével, a legnagyobb kárt okozva nekem, létrehozták a hasonmásom, aki hithű kommunista, és gátlástalan ügynöke a Securitatenak. Ez a kettősség elkísért, bárhova is mentem, gyakran a hírem még meg is előzött. Annak ellenére, hogy a kezdetektől fogva írásaim diktatúra ellenesek voltak, a hasonmásom saját külön életet élt. Húsz évvel a Ceausescu-i rendszer bukása után is még mindig bolyong. Még meddig?
Herta Müller írónő a Romániai Nitzkydorfban született 1953-ban. 1987-ben akkori férjével Richard Wagnerrel áttelepült Németországba. Berlinben él. 2004-ben a Konrad Adenauer Alapítvány irodalom díjával tüntették ki. Legújabb regényét „Atemschaukel” címmel a Hanser Kiadó augusztusban jelenteti meg.
A médiában az írónőről megjelent cikkek:
Herta Müller német írónő kapta idén az irodalmi Nobel-díjat (origo)
Herta Müller, kényelmetlen tényező (komment.hu)
Herta Mülleré az irodalmi Nobel-díj (inforádió)
Lövésünk sincs a Nobel-díjasról (Figyelőnet)
Szemben a "szekuval": Nobel-díjas lett Niczkyfalva szülöttje (Magyar Nemzet)
Meglepetés-Nobel: Herta Müller kapta az irodalmi díjat (Népszabadság)
Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat (Kossuth Rádió)
Herta Müller Nobel-díja a romániai sajtóban (Új Szó)
Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat (Könyvesblog)
Herta Müller az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettje (bumm.sk)
"Kemény sorsú ember" - Herta Müller Nobel-díjas írót dícsérte Kertész Imre (hvg.hu)
Nobel-díjas lett Herta Müller, a Ceausescu-rezsim mindennapjainnak krónikása (HírTV)
A bánsági származású Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat (erdély.ma)
Herta Müller az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettje (Duna TV)
